Beengedtek a házukba. Kétfelé húzták a függönyt, hogy beléphessek. Odabenn mindenütt áradt a zene. Még tökéletesnek tűnik. Még tökéletes is. Még nem vagyok hajlandó látni az árnyakat.
Jó ott.
Pont felettünk kopog, kaparászik. Pókhálóból szőtt ágyban fekszik, nem tud aludni. Himbálózik jobbra. Himbálózik balra. Jobbra. Balra. A lyukas tetőn át számolja a csillagokat. Ezerháromszázhuszonötnél mindig elvéti. Újrakezdi. Egyre éhezik, egyre jobban megéhezik.
A Hold pedig fogy.
Ülök a Semmiben. Foszlós, nyúlós anyag, alakíthatatlan. Régi vacak. Piszkosfehér, fakó. Ha halvány színei lennének, azt még lehetne erősíteni, maszatolni, de így? Csendben van, teljes csendben. Ennek még illata sincsen. Teste sincsen. Lelke sincsen.
Hát mit kezdjek vele?
Ma a tető egybeolvadt az éggel, befedte mindkettőt a hó.
Egyszer addig fog hullani és hullani, míg a világ csupa fehérség lesz, és hiába tapossuk, már nem lesz barnás, feketés a nyomunk. Vakító, fehérlő lesz az élet, új utakat vájunk bele, jégházakat építünk és megtanulunk zúzmarát enni. A régi dolgok, a műanyagok, autók, rácsok odalenn maradnak.
Negyvenhét napon át.
A szél süvítve ront neki az ablakoknak. Dörömböl az ajtókon, jeget fújtat.
Sivít, üvölt, csapkod és fagyaszt tehetetlenségében. Végighúzza karmait az üvegeken, beles, de nem lel. Lesodorja a cserepeket a tetőkről, elfújja az összes illatot, elfagyasztja a fákat, már mozdulatlanul állnak.
Tombolva keresi, de nem találja. Ellopták. Azért dühös, azért ordibál.
Hallgatózunk. A macska most nem fél.
Elégedetten hunyorog.
Kategóriák: Fikusz és macska
Színes, puha anyagokat hoztunk egy fonott koskárkában. Fehéret, kéket, szürkéset, vöröset. Odaraktam a fotelre és várom, hátha mocorogni kezd. Néha a fehér picit mintha, egy csöppet a vörös. Megint eluralkodik a kék, beborítja az egészet és nem látni a többi színeket.
Csak hallani a halk dorombolást.
(Fikusz úr, mit szól ehhez?)
Kategóriák: Fikusz és macska
Fikusz törökülésben ül a szoba közepén. Szépen kinyitja a leveleit, kényelmesen elterpeszkedik és figyeli a szoba minden rezdülését. Pompás helyen van, mindent lát, hall, és ő persze kíváncsi. Magához gyűjti a lámpa, a számítógép, a telefon minden fényét.
Mivel finomnak nem finom, gombócokat gyúr belőlük, és ha nem veszem észre, célba dobál.
Amúgy meg meditál.
Minden tele van fénygolyókkal. Nem lehet tőlük aludni.
Kategóriák: Fikusz és macska
Összekötözték az ágait, bogait, leveleit és áthozták. Felcipelték őkelmét a lépcsőn, a fordulóknál meg-megállva. És most itt van. Duzzog, morcog, utálkozik.
Kibontottam a csomókat és eltettem a madzagokat. Modzulatlanul, szenvtelenül tűrte, levelei kibomlottak, elterültek.
Nézegettem jobbról, nézegettem balról. Végigsimítottam a törzsén, de semmi. Úgy tett, mintha elnyomna egy ásítást.
Odatoltam a szoba közepére, hadd nézzen körül és kimentem.
Hatalmasak nyújtózkodik. Vigyorog a hajtása alatt.
Szeretek felnézni az égre és figyelni, ahogy rajzol. Amikor sötét van, akkor ezüstszínt kever a Holdnak és pontonként festi meg. Aprólékosan, finoman beleálmodja világát, tájakat, arcokat pingál és homályos ragyogással borítja.
Néha olyan sokáig pepecsel vele, hogy szinte ki is fut az időből. Pedig nagyon fontos, hogy pontosan legyen teljes. Percre pontosan.
De ma lusta. Kikevert valami sárgás, fehéres szint, tessék-lássék beleöntött egy kis ezüstöt is, majd belenyomta a pecsétet. Kihúzta az ég oldalait simára és rányomta a Holdat.
Ilyenkor nem szeretem.
Nem jár a kulcs a zárban. Ha benéznék valahogy óvatosan, biztos látnám, mivel van kitámasztva. Néha, ha halkan odaosonok az ajtóhoz és rátapasztom a fülem, hallom őket. Szólongatok, de elnémulnak. Úgy tesznek, mint akik nincsenek.
Pedig.
Az ősz most lusta. Nem színez őrjítő színekre leveleket. Pedig ilyenkor már elárasztja velük az egész világot, hogy megtelhessünk velük a fehérség előtt. Fakulnak a színek, és ha nem kell fel, teljesen kifakulnak. Aztán pedig feketefehérkedhetünk tavaszig.
Színük lett a falaknak, lassan helyet találok mindennek. Még nincs kedvenc részem, még nincs meg, hol lehetek magam. Ismerkedünk.
A többiek is eljöttek, de sokan még nem bújtak ki a dobozból. Csak a sarokba került pókháló, a fény meg néha átcikázik a szobán. Nappal nincsenek velem, csak éjjel, reggelre eltűnnek, mint régen.
Hiányoznak, de idő kell. Hisz ez jó dolog.
Otthon lesz ez a hely.
Apa azt mondta, ha nevetett, az olyan volt, mintha kisütne a Nap.
Mostanában elnyúlnak az éjszakák. Napokat, heteket töltök álomban máshol. Keresem a testem, keresem a helyét. Keresek másikakat, hogy ne csak egy legyen. Elbújok benne.
Pedig nappal kell élni. Hisz mi már halhatatlanok vagyunk.
Kinn szeretnék aludni a szabad ég alatt. Ma tiszta az ég és csak úgy ragyognak a csillagok. Nyújtózkodnék a fehér lepedő alatt és összekötném őket pontonként. Amíg kacskaringós csodaútvesztő nem lesz. Aztán felálmodnám magam és bolyonganék reggelig.
És akkor végtelennek láttam az ég kékjét. Felhőket hintettem rá és futottam feléjük a magas fűben. Kékség, zöldesség. És néhány boglya sárga.
Rájuk feküdtem, elnyújtoztam és kitárt karokkal énekeltem a Napnak.
El fogok menni a tengerhez és szedek sok-sok kagylót. Leülök a fűbe, egyesével feltartom őket a szélnek és kiengedem belőle a hangokat. A tenger moraját, a halak úszását, a növények hajladozását, a lenti világ susogását. Addig-addig, mígnem némára csendesül. Akkor hazahozom és elviszem őket a legkedvesebbekhez és megtöltöm őket a hangjukkal. Csak a fülemhez teszem majd és ott lesztek.
Házszerte összegyűjtöttem a gombokat. Piciket, nagyokat, szürkéket, sárgákat, pirosakat, zöldeket, kéketet, kopottakat, fényeseket, kerekeket, háromszögletűeket, négyzeteseket, egy-két-három-négy, sőt, öt lyukasokat, törötteket, épeket. Kinyitottam minden dobozt, átnéztem minden szekrényt, eltoltam még az ágyat is. Beletettem őket egy befőttesüvegbe, rázva csilingelnek.
Medvévé, madárrá, margarétává ragasztom őket.
Nyárízre csavarom a lekvárosüveg fedelét. Forró.
